Hazaérkezés, fényképezőgép-rejtély

Mivel ez már éjfél után volt, ezt új bejegyzésbe írom.

Szóval ott ültünk a kamionnal szemben, amikor kecsó nézegette vissza a fotókat a gépén, és egyszercsak olyan fotókat látott, amin egy szemmel láthatóan spanyol család a konyhában fõz, kiteszik az ételt az asztalra és esznek... 5-6 kép. Pedig a fényképezõgépet otthon vette vadonat újan az indulás elõtt. Azt néztük, hogy az Estartit-os képek környékén voltak, ott három napig voltunk a sátrunkkal. Talán valaki véletlenül elvitte, aztán visszahozta, miután észrevette a cserét? Vagy mi? Nem tudtunk magyarázatot találni rá, én arra gondoltam, hogy a memóriakártyát valaki kipróbálta mielõtt eladták, na de akkor is egy gyár belsejét kellett volna látni, nem pedig egy spanyol családot.

...mindenesetre némelyik kép elég félelmetes volt. Aki felismeri a családját, az jelentkezzen!:D

Miközben ezen agyaltunk, kiszállt a magyar kamionból egy középkorú férfi, és elsétált mellettünk. Ekkor ráköszöntünk, hogy "Jó reggelt"! Õ visszaköszönt hogy sziasztok, és továbbment. egy idõ után visszajött, és álmosan-morcosan elment mellettünk. Amikor újra kiszállt, elment mellettünk majd vissza, akkor megszólítottuk:
- Szia, tudjuk ám, hogy Barcelonából jössz! Idáig követtünk!
Erre mosolyogva felfigyelt, és érdeklõdni kezdett irántunk. Elmondtuk neki, hogy Barcelona óta úgy stoppolunk, hogy mindig azt mondjuk a sofõröknek, hogy "Azt a kamiont kövesd"! Nevetett egyet, és rákérdezett, hogy és akkor most azt szeretnénk, hogy õ vigyen minket tovább? Nem volt hülye, na.

Nemsokára már robogtunk is hazafelé a folyamatosan automatizált 90 km/órával. A kamionok jók, mert hatalmas távokat tesznek meg, de rosszak, mert nagyon lassan. Beszélgettünk a sofõrrel, egy teljesen normális ember volt, aki kissé antiszociális, tehát jobban szeret egyedül lenni, ezért is lett kamionsofõr (logikus). De ahhoz képest örült nekünk, és közlékeny volt. Kilenc órán keresztül mentünk vele, így elég sok mindenrõl tudtunk beszélgetni, például hogy valószínûleg van egy fia, de még nem vette fel vele a kapcsolatot, és még egy dns vizsgálat is kéne a biztonság kedvéért, mert "az egy olyan idõszak volt".
Idõközben vagy én, vagy a kecsó aludt el egy-egy órára. Szlovéniában az egyik parkolóban találkoztunk egy másik magyar kamionossal. A határon beszólhatnak, ha egy kétszemélyes kamionban hárman ülnek, ezért a kecsó átszállt a másik kamionba, mivel mindketten Rédicsig mentek. Úgy egy óra múlva ott találkoztunk újra, a kecsó kissé rezignáltan szállt ki a kamionból, és mondta, hogy egy "örök elégedetlenkedõ" típus volt a sofõr, aki folyamatosan csak azt magyarázta, hogy ez is rossz, az is rossz, meg amúgy is minden egyre rosszabb.

Csináltam a kamionról és a sofõrökrõl is fotókat, de nem teszem ki õket, mert szerintem nem örülnének neki.

Újra itthon!

Ahogy megérkeztünk Magyarországra, elhatároztuk, hogy itt már nem stoppolunk, elvégre már beutaztuk fél Nyugat-európát kizárólag stoppal, most már kijár nekünk egy kis pihi. Rédicsrõl nem mentek vonatok, így elkezdtünk átsétálni a szomszédos Lentibe, közben ha néha jött egy autó, akkor kitettük a kezünket. Aztán jött egy rendõrautó, nekik nem tettük ki a kezünket, de õk persze megálltak mellettünk, és kiszóltak az ablakon, hogy:
- Magyarok vagytok?
- Igen, persze.
- Tessék?
- Igen, magyarok vagyunk.
- Ja, jó. És honnan jöttetek?
- Spanyolországból.
- Tessék?
- Barcelonából.
- Tessék? - (itt már röhögtünk. És még õk kérdezik, hogy magyarok vagyunk-e. :D)
- Rédicsrõl jövünk...
- Ja, jó.

Miután elmentek, egy út szélén álló autóstól megkérdeztük, hogy nincs-e kedve továbbmenni Lenti felé, velünk együtt. Nem volt. Kérdezte, hogy honnan jövünk ezekkel a nagy hátizsákokkal. Mondtuk, hogy Barcelonából. Erre õ:
- Tessék? - nah, hát ilyen akcentusunk lett az elmúlt három hét alatt, vagy mi!?
Nem erõltettük, továbbmentünk.

Végül úgy félúton megállt nekünk egy kocsi, egy legalább 80 éves bácsika vezette, mellette a hasonló korú felesége.
- Szálljatok be, ha nem féltek a kutyától! - mondta, mi meg észrevettük, hogy egy doberman fekszik a hátsó ülésen.
- Csak utánad! -mondta elõzékenyen kecsó, így beültem a kutya mellé (aki egyébként abszolút barátságos volt, és végigszaglászott minket. Gyanítom, hogy elég sok izgalmas dolgot "mesélhettünk" neki így... majd a combomra fektette a fejét, úgyhogy azt hiszem gyorsan ment a barátkozás).
- Honnan jöttetek? - kérdezte a bácsi.
- Barcelonából, stoppal.
- Na, az szuper! Jól tettétek! Mi a feleségemmel most hétvégén fogunk leutazni a Horvát tengerpartra...
Na kérem, így kell ezt csinálni! Ez a két idõs ember egy pillanatra sem lepõdött meg rajtunk, sõt.

Lentiben bementünk egy boltba, és mindent számolgattunk át euróba (hiszen azt szoktuk meg az elmúlt idõszakban) és örömmel konstatáltuk, hogy minden milyen olcsó, így egybõl jól bevásároltunk mindenféle eleséget, amit a bolttól nem messze egy füves területen üldögélve meg is ettünk. Utána a vasútállomás felé sétálva néhány kissrác húzott el mellettünk biciklivel, és az egyikük nekiment a kecsó hátizsákjának, de nem esett el, és száguldott is tovább.

az utolsó kép rólam a vonaton, kecsó sérült (élesség nélküli) gépével

A hazavonatozás már nem volt izgalmas, kora délután otthon is voltunk. Azon gondolkodtam, hogy Barcelona óta nem aludtunk fedett helyen.
És hogy jól tettük, hogy elindultunk. A többi már nem volt nehéz. Jött magától. Vagyis inkább mi mentünk, magunktól.
És igen, megcsináltuk.
Hatalmas élmény volt.
Elégedett voltam.